Disease

Úgy döntöttem jöjjön egy kis előtörténet rólunk. Számokban, kódokban és érzelmekben.
2009 március 1. napvilágot látott az én kicsi fiam, minden rendben volt sem terhesség alatt sem szülés alatt probléma nem volt. Kiválóan fejlődött, az orvos szerint sok mindenben meghaladta kortársait.
2010. Az első szülinapjára már felmerült bennem, hogy itt bizony probléma van, ütötte saját magát, a földbe verte a kis buksiját, nem hagyhattam szó nélkül, említettem az orvosnak, védőnőnek. Fiatal vagyok, első gyerek biztos valamit rosszul csinálok, de a sokadik problémázásom után felmerült bennük, hogy én okozom a sérüléseket. Aztán egy nap a védőben lévő rutinvizsgálaton kicsit tovább kellett várni és kezdett nála veszni a cérna így kezdődött minden, akárcsak otthon. Természetesen megkaptam más "ősanyáktól", hogy milyen pocsék szülő vagyok, de amikor a védő és az orvos meglátta, nem tudta csitítani, belátták lépni kell.
2010. április másodikán a budapesti Szent Rókus Kórházba meglátogattuk a neurológiát. Innen tovább lettünk EEG-re irányítva illetve a Korai Fejlesztő Központba, ahol felmérik állapotát.
2010. szeptember 2. látogattunk el a már említett fejlesztő intézménybe, itt megkaptunk egy 2 órás komplex felmérés után diagnózisként a Hypotonia-t, valamint egy úgynevezett Nem meghatározott pszichológiai fejlődési zavar-t (BNO:F89) . Ez utóbbi gyakorlatilag sokként ért, hogy az én kicsi fiammal mi történhetett, eddig minden rendben volt és szerettem volna, hogy ha az a "nem meghatározott" legalább eltűnne onnan és konkrét okot tudnánk. Megkezdődött a fejlesztés már következő héten, zene-mozgás-egyéni terápiák sora.
2010. december 13. a pest megyei TKVB megerősítette az intézmény véleményét és heti 2 órában komplex korai fejlesztést írt elő.
2011. januárjában bepróbálkoztunk a környéki frissen induló bölcsődével, mert javallták a közösségbe járatást, hogy szocializálódjon. Három hónap kínkeserves beszoktatás után nem jártunk sikerrel, így mivel költöztünk amúgy is kivettük a bölcsiből. Gyakorlatilag pénteken kivettük, szombaton költöztünk.
2011. májusában már Dunaújvárosban járt bölcsibe - a heti fejlesztések még mindig folytak -, itt sikeresen beszokott. Szerencsére tapasztaltak és rugalmasak voltak, így megbeszélés alapján a gyors beszoktatásban állapodtunk meg. Sikeres volt, aztán jött a tanév vége, a fejlesztés vége és a bölcsis nyári szünet.
2011 május 19. a Vadaskertben tettünk látogatást, ahol a Nem meghatározott kevert emocionális és magatartászavar-t kaptuk (BNO:F92.90), nem kell asszem mondani, hogy nem kicsit akadtam ki az ismételt  "nem meghatározott" jelzőre, bár nem hiszem, hogy komolyabban foglalkoztak vele, ugyanis 5 perc volt az egész "vizsgálat".
Még év végén továbbköltöztünk egy kedvező állás miatt, így kicsi fiacskám ismét bölcsődét váltott következő év januárjától. Itt a beszoktatással nem volt gond, inkább a gondozókkal.
2012. február 7. somogy megyei  TKVB és a helyi pszichológus felmérte ismét a kicsi állapotát - sajnos sosem voltunk még egyszer olyan komplex felmérésen mint a Korai Fejlesztő Intézetben -. Ismét röpke 20 perc anamnézisfelvétel és beszélgetés után kaptunk diagnózist.  Nem meghatározott pszichológiai fejlődési zavar-t (BNO:F89) és Nem meghatározott hiperkinetikus zavar-t (BNO:F90.90). Ismét a "nem meghatározott" jelző és mellesleg hozzátették, hogy örüljek, hogy megkaptuk, mert vannak sokkal súlyosabb esetek is. Az, hogy mennyire voltam pipa és hogy mekkora patáliát csaptam nem képernyőképes, de egy gyermekéért a halálig harcoló anyatigris voltam már ekkor, akinek igencsak elege van a lökdösésekből. Teltek a hetek, hónapok, eseménytelenül, fejlesztés nélkül.
Májusban eljutottak arra a pontra, hogy egyszer csak megtudtuk fejlesztik a gyermeket, de hogy mennyit és mit kérdéses. Aztán hó végére sikerült kiharcolni egy fejlesztési tervet, csak épp abban a kis irodában a fejlesztés több pontja nem valósítható meg...
2012. június 27. egy neurológiai vizsgálat és egy EEG után megkaptuk a Hiperkinetikus magatartászavar-t (BNO:F90.10). Végre! Eltűnt a nem meghatározott jelző.
Most itt tartunk.

Life of ADHD

Egy hiper gyerekkel nem könnyű az élet. Az egész nap kész káosz. Már a reggellel megpecsételődik minden, ha az ember nem követi a formaságokat. Még mielőtt felkel elő kell készíteni a ruháját, a kakaóját és a lehető legnagyobb nyugalmat és rendet kell biztosítani a nap kezdéséhez, ha az ember nem kell előtte fel vagy nem tesz így akkor minden bizonysággal számíthat a teljes kiborulásra, jobb esetben "csak" pár perces "hisztire". Igen, macskakörömmel írom, mert ezeknél a gyerekeknél erőteljesen el kell a hisztit és a dührohamot különíteni. Ők is hisztiznek, nem kivetélek, de észrevehető az a pont, ahol már nem egyszerű "ha nem kapom meg kiverem a balhét"-ról van szó. Nekik sokkal nagyobb nyugalomra, türelemre van szükségük. Vannak esetek, amikor elő kell készíteni nekik egy szituációt, egy eseményt. Nem egyszerű velük boltba menni, egy családi étkezést lebonyolítani vagy egy teljesen hétköznapi sétát tenni.

Intro

Ez a blog nem másról szól, mint a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarról. Nem fog újabb tudományos írásokat leközölni, sem ennek-annak a pártját fogni. Egyszerű, érthető köznyelven meséli el a tapasztalatokat., amiket egy ADHD-s gyermek átél.
Rólam, amint a blog írójáról elég annyit tudni, hogy egy 3,4 éves kisfiú anyukája vagyok, megelőzés és "jobb félni mint megijedni" alapon már az első érdekes szokásánál, fél évesen elvittem orvoshoz, akkor kezdődött el minden. Azóta gyanúm megerősödni látszott, mert bár sok mindenen végigmentünk, rájöttünk egy-két dologra, de szülői megérzésnél jobb diagnosztika nincs. Kisfiam történetét mesélem el, mindennapok buktatóit, különleges helyzeteket, szokványos vagy épp kevésbé szokványos napjainkat. Közben - mint minden szülő, akinek a gyermekével valami nem stimmel - én is utánanézek a dolgoknak, áttanulmányozom, kipróbálom, más szülőktől, kik érintettek a témában tanácsot kérek, miket megpróbálunk mi is bevetni, majd megírom tapasztalatinkat. Országunkban is sok gyermek - és felnőtt egyaránt -  érintett a témában, de sokan nem kellő figyelmet fordítanak a témára. A legnagyobb sajnálattal tapasztaltam, hogy az egészségügy is működik, ahogy működik, mert sokkal többet kellene áldozni a terápiák elérhetőségére, mert ez bizony egy olyan állapot - véleményem szerint nem betegség, de erre később visszatérünk -, amit megelőzni nem lehet és gyógyszerrel - narkotikummal?! - is csak időlegesen túl sok mellékhatással lehet szinten tartani, de ez legyen majd egy másik írás témája.